Üveges tekintetek
Nem találom a szavakat, hisz kortyonként ittam meg őket tegnap este a szabadság hídon. Pedig rabja vagyok az üvegtengernek mi elmosta az utolsó gondolatokat, és ezt már rég nem szabadságnak hívják. Hajókázom s lassan elmerengek, hogy alkoholbűzös mámoromban tán lelem e még az élet örömét. A választ jól tudtam akkor is, ha ezt senkinek sem mondtam, hisz a választ magamban éreztem bár a rengeteg litertől ami üvegessé tette tekintetem és annál fakóbbá is szívemet nem sok minden maradt nekem. Elhagytak a vágyak s a féltve örzött álmok és most a vörös tenger fölött a palló szélén állok s várok, hogy egy üvegben úszó palackposta rumba áztatott szavakat hozzon. De nem érkezett semmi, már nem volt mire várjak, elfogyott az üveg és a dédelgetett vágyak. Ugrani sem mertem s remegett a lábam és a részegségtől a világból szinte semmit nem is láttam. Üveges pilantásom az ég felé emeltem s az utolsó szavakat is végleg elfeledtem. Álmodban még talán feltünhetek én és együtt evezünk majd az élet rosé tengerén.
Cigilizáció
Néha úgy érzem magam, mint egy pad alatt heverő elszáradt cigaretta csikk, hisz én is megannyi történetről mesélek most itt. Minden gyűrődés mit magamon hordozok ugyanolyan jelentőséggel bír, mint az a leborult szivarvég. Sokszor elgondolkozom, hogy ki tulajdonában állhatott mielőtt egy utolsó ködös, füstös gondolattal az aszfaltnak csapódott volna. Egy kecses nő szájából rúzsfoltosan kikerült példányt a tekintetemmel éppen sikerült elcsípnem, amikor ismerős hang ütötte meg a fülemet. Egy hang, mit talán ezer közül is felismernék. Egy újonnan kibontott doboz. A sercegés oly ismerős, mint egy régi barát kacaja, az illatát orromban és az ízét a számban érzem. Csak még egyet. Hallom magam mögül, és ahogy egy sötét árny a kezembe adja az utolsó szálat, elvesztem a csatát és halk sóhajjal összecsókolózom a végzetemmel. Fehér felhőt képez az ajkamon kibukó füst és már szinte látom magam benne táncolni. Lépésről lépésre, szálról szálra. Ahogy ez az elszívott gondolat terjed szájról szájra. Nem fáradtam még el benne, újra a mámorát akarom, de ezt a gondolatot már rég elnyelte a lassan suhanó fehér gomolygó füst…
18 felett
Anyám mindig kérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, ha felnövök. Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen és felötlött bennem az orvosi pálya kérdése. Büszke volt, hisz tudtam mit akarok. Mostmár nem tudom, hisz eljutottam arra a pontra, hogy azért várom február elejét, hogy 18 évesen végre megvehessem magamnak az első pakk vicces cigit az út szélén áruló szétcsúszott arcú huszonévestől. Vártam, türelmesen s körömtőig rágtam a saját szívemet, mert tudtam, hogy vérben úszó szemeim már nem az orvosi felé fognak kacsintani. Anyám mégis büszke volt, hisz ő csak annyit tudott amennyit én elmondtam neki, mert én fáradt voltam a hajnalig tartó tanulástól. Persze ő csak ezt halotta. 19 évesen már sokkal többet maradtam kint éjszaka, hisz a melegséget is magamba fogadtam és láttam, hogy a füst már messze nem elég a boldog repüléshez és én angyal akartam lenni. Ekkor találkoztam a legszebb szerelemmel a világon. Minden nap odasétált hozzám illegette magát elöttem, majd vénáimba hatolt és végigszánkázott össze aszalódott ereimen keresztűl a szívem irányába. Akartam őt, s minden este felkértem egy haláltáncra, de ő mégis életben hagyott és lassan elvett tőlem mindent. A barátaim s a családom nem nézte jó szemmel e gyönyörű idegen érkezését, mégis én vad szerelembe zuhantam vele. Éjjel nappal végigcsókolta vénáim tengerét, majd egyre gyorsabban és gyorsabban elengedett, így engem még nagyobb vágyba taszítva. Fájt mikor minden elhagyott s lassan ő is teljesen elillant és akkor láttam lecsupaszított testemet. Vézna volt és fekete, összeroskadt és magányos és akkor tudtam, hogy ő nem akart megölni, de én mégis minden áron bele akartam halni.
